Horváth Andrea

Volt egyszer egy kislány Szombathelyen, aki mindenhol énekelt… így kezdődik a mese. Aztán a kislányból egy nagyobbacska lány cseperedett, aki szintén mindenhol énekelt. Halk, szolid, göndör kacaját nem lehetett nem hallani. Ez a vidám, dalos csajszi én volnék.

Úgy emlékszem mindig énekeltem, vagy ha épp nem, akkor zenét hallgattam. Vagy mindkettőt egyszerre. Mégis elég későn jött a felismerés, hogy szeretnék komolyabban énekelni.

20 éves korom környékén kerültem be a szombathelyi Homo Ludens zenés színpadhoz, ahol megismertem a musicalek világát és ez idő tájt tanultam először komolyan éneket Őriné Henitől, aki igazi tyúkanyóként megtanította a klasszikus éneklés alapjait. Nagyon erős, stabil alapokat kaptam tőle.

Amikor Pestre költöztem, a Póka Egon által alapított és igazgatott Kőbányai Zenei Stúdió felé vettem az irányt, ahol minden stílusban énekeltünk. Tanárom volt Faith Ildi, Berki Tamás, Babos Gyula, Esze Jenő, Viktor Máté, Fehér Anna és még sorolhatnám a nagy neveket. Fantasztikus mesterek voltak, szívtam magamba a különböző zenei irányzatokat.

Mégis, a szóló éneklés helyett valahogy mindig inkább a biztonságos háttérben maradtam és vokáloztam. Több zenekar életében és hangzásában is közreműködtem; a Joe Cocker Coverband és a Novelzone állandó szereplője a zenei munkásságomnak, illetve vokálozhattam a legendás zenész, Balázs Fecó mögött is, ami fantasztikus időszak volt az életemben. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy szeretnék kizárólag a zenével foglalkozni, de valamiért még nem álltam készen.

A WONDERFLECK indulásával értem meg arra, hogy közönség elé vigyük a saját formációnkat, ahol feldolgozásokat és saját dalokat egyaránt énekelhetek, és igen, immáron a frontban. A kedvenc hangszerem a zongora, így a két legnagyobb szerelmemmel állhatok egy színpadon… hiszen két katica egy gömb.

Uram János

„Két pont közt a legrövidebb út az egyenes.” – ezen mondattal terelődtek klasszikus zongora tanulmányaim négy évvel az első lecke után a „könnyűzene” irányába. Saját meglátásom szerint ugyanis szükségtelen kecses, ugyanakkor kevésbé gazdasáos íven emelni a csuklónkat, amikor másfél oktávval feljebb szándékozunk leütni egy hangot, amit akkor Márta néninek, a zongoratanáromnak ki is fejtettem tizenéves fejjel. Öntörvényűségemnek és az egyébként tündéri Márta néni zseniális látnoki képességeinek kapcsán valóban megtaláltam a helyem egy kevésbé szabályozott világban Esze Zsolt szárnyai alatt. A kottából eltűnt a basszus-szólam összes széttaposott kis bogara, helyette harmóniák néhány betűs leírása adott iránymutatást, az órák végén pedig kazettára rögzítettük a tanulnivaló muzsikát.

A két világ közti különbséget azonban leginkább az az elmémbe vésődött jelenet írja le, amikor a keringőt szemléltetve a Rómeó és Júlia hangfelvétele közben a tanárúr egy darabig egy kézzel játszotta a basszust, a harmóniákat és a dallamot, mert lepöccintette a hamut a cigaretta végéről.

Ez nem a kecsesen emelt csuklóról, az karótnyelt tartásról, a szépen billentve megütött hangokról szólt már, hanem a ZENÉRŐL! Arról a zenéről, amiben az élet látható, hallható, érezhető. Ami éppen úgy szól, amilyen az előadó hangulata. Itt nem az előadón keresztül mutatjuk be valaki munkásságát, hanem egy szerzeményen keresztül ismerhető meg az előadó személye, lelke, érzései. És bár a megnevezése „könnyűzene”, mégis inkább azt érzem, hogy sokkal szórakoztatóbb és számos esetben nehezebb a kijelölt sarokpontokat tetszőleges repülési terv mentén improvizálva végigszárnyalni, mint kőbevésett hangokat a lehető legpontosabb dinamikával visszaadni, szépen emelt csuklóval.

A középiskola alatt a Stone Cold, majd a GM Road, később számos formáció előadását igyekeztem színesíteni több stílusban is. Fantasztikus zenészekkel léphettem fel, voltunk Charlie és Deák Bill Gyula előzenekara is, játszottunk teltház előtt a ma már elbontott Josefina Blues Bell legendás színpadán, ahogy a Balatonparton is összesen két odatévedt motorosnak.

Jó pár év kihagyást követően beugró billentyűsként több közös fellépést is adott nekünk az élet, ekkor már tudtuk, hogy nem halogatjuk tovább a közös produkciót.